tümtürüm

várom már hogy ne számoljam. csütörtöktől nem fogom számolni. csütörtökön elmegyek egy egész hónapra +2 nap ha a naptárat nézzük. csütörtökön elmegyek kiadni magamból azt ami bennem van.

lemondtam a mai találkát tegnap - nem volt hozzá kedvem. de azért a könyvet vigyem már vissza amit kölcsönkértem - örülök, hogy ennyit jelentett a 2 és fél év tökély. tényleg örülök. a könyvet vigyem vissza. hát bazmeg.

beszéltem a-val tegnap, végre sikerült. ő azt mondta, hogy szerinte azért csinálja ezt, mert neki ez így könnyebb. az is könnyebb volt, hogy magában ment végig ezen az egészen, engem bele sem vont, nekem lehetőséget sem adott, hogy minket megmentsem, megmentsük. segítsek, vagy valami mert rólam is szó van. ahogy elkezdődött benne ez az egész, MI megszűntünk létezni, és maradt Ő meg ÉN. már akkor. benne legalábbis.

és nekem ezt is fel kell dolgoznom. mert számomra MI léteztünk. az utolsó pillanatig MI voltunk és ez itt a baj, hogy még mindig így érzem, bár a körülmények nem ezt mutatják. és igenis szeretnék válaszokat kapni. de nem most. most nem tudnám elviselni. állítása szerint nincsen másik bimbózó románc a kapcsolatban. állításom szerint pedig nem elképzelhetetlen. de ha eddig nem hazudott, akkor most miért hazudna? most amikor nincs tétje? hogy engem védjen? vagy mert már semmi közöm nincs hozzá ahogy mondta azt egy hete vasárnap?
- hívd fel légyszi o-t, mondta.
- majd felhívom. mondtam.
- de lesz hol aludnod? kérdezte
- valahogy megoldom. mondtam. de miért fontos ez? kérdeztem
- mert szeretném tudni. de végül is mi közöm hozzá, mondta és elfordult.

én meg összeroppantam. az fájt a legjobban. a nincs közöm hozzá = hozzád. majdnem összeroskadtam a fa tövébe sírógörccsel. de tartottam magam. csak sírógörcsöm volt. az az igazi. amikor a tested is megszakad és nem elég a könnycsatorna, meg nincs elég könnyed mert annyi jönne belőled hogy annyi nincs is amikor nincs erőd létezni és nem kapsz levegőt mert görcsberándul az egész tested és nem tudod kontrollálni és szived szerint üvöltenél mert annyira fáj de nem lehet, mert nem lehet meg minek de egyszerűen nem talál utat kifelé a testedből a fájdalom és te csak állsz ott összerándult testtel és ömlik az arcodból az egész meg a halk üvöltés a torkodon és percekig nem is tudsz mozdulni

és aztán abbamarad, összeszeded magad, belenézel a szemébe és azt mondod szia. és ő visszanéz rád és akkor érzed, hogy megint jön a vihar de akkor azt mondod hogy ez most neked nagyon nagyon fáj és inkább elmész és majd valamikor talán beszélünk de most most nem megy

mint amikor főznél de megégeted magad de éhes vagy és főznél de félsz és annyira fáj hogy már nem is vagy éhes

és akkor elmész. oda ahol laktatok. ahol ő még mindig lakik. ahonnan el kell költöznöd, az összes cuccoddal együtt. és felmész a lakásra és megint összeroppansz mert az otthonodat hagyod ott. mindennel ami számít. ő is ott marad. és nekiállsz pakolni, legalább arra a pár napra valót amíg meghúzod magad o-nál de az sem megy. beraksz egy alsóneműt és jönnek a könnyek. kimész elszívsz egy cigit. nem tudsz visszamenni a szobába pakolni. egyszerűen nem megy. üres vagy. teljesen üres és kába. és erre csörög a kulcs a zárban, ő visszajött, mert eddig sétált. úgy telt el nem tudod mennyi idő, hogy észre sem vetted.

és akkor megint sírsz és sietve megpróbálsz összecsomagolni - ne haragudj, nem bírtam magam rávenni és ő áll ott és néz és érzed, hogy szeret de neki most a szabadság kell és ő is elsírja magát és megkérdezi, hogy átölelhet-e. igen és megint jön a görcs. meg a könnyek és csak álltok ott összeölelkezve utoljára és sírtok és

és aztán elmegy. mert így könnyebb. és azóta semmi. mert neki így jobb. szóltam, hogy elmegyek egy hónapra. megkérdezhetem hova? elmondtam. tényleg? képzeld valaki a cégnél is pont ma ment oda.

mert kurvára érdekel.

és most itt tartunk. hogy nem találkozunk, holnap kipakolom a dolgok egy részét és eltűnök egy hónapra. aztán nem tudom mi lesz. félek.