tümtürüm

szakítottunk, most már végleg, július 29-én vasárnap.

először július 22-én vasárnap, de aztán ő meggondolta magát és visszamentem, aztán megint meggondolta magát és megint eljöttem.

vasárnap este jöttem el. azóta nem beszéltünk sem élőben sem telefonon. nem kontaktáltunk sms-ben, e-mailben, barátokon keresztül, semmilyen egyéb módon. pedig kéne.

össze kell pakolnom a cuccaimat, össze kell szednem, hogy a jövő hét szerdai költözés minél hamarabb meglegyen. lehet, hogy a ruháimat és egyebeket előtte kéne elhoznom. a cicákat sem láttam azóta. nem bírom rávenni magam, hogy odamenjek, hogy kontaktáljak, hogy beszéljek vele

egyszerűen semmit nem tudok kezdeni
ezzel az egész hülye idióta helyzettel

azt mondta, hogy azért van vége, mert már nem szerelmes. és akkor valaki azt mondta nekem, hogy ez úgy működik, hogy amikor már nem szerelmes az ember, amikor az elmúlik, akkor jön a valóság. és akkor az ember eldönti, hogy a valóság kell-e vagy sem. hát ezek szerint én és az amit én nyújtani tudok az nem kellett. a szeretetem sem.

a másik meg, hogy most nem tudok sírni. angolul van egy jó kifejezés erre - I feel numb. és én most ezt érzem. azt is mondták, hogy én most gyászolok. hogy annyira fáj, hogy magától leállította a fájdalmat a testem, hogy ne szakadjak meg bele. és aztán majd kijövök ebből a gyászból és az ürességből és akkor megint nagyon fog fájni. és akkor megint sírok majd. és tudom.
képes vagyok csak úgy ülni és bámulni magam elé és nem csinálni semmit hosszú hosszú időn keresztül. és nem tudom mi van. minden napra kitűzök egy kis feladatot magamnak, hogy legyen mivel foglalkoznom. és meg is kell csinálnom.

és abban reménykedem, hogy visszajön, hogy azt mondja, hogy hülye volt és mittudomén. de minek reménykedem ilyesmiben? amikor tudnom kéne, hogy vége van. VÉGE. over. soha többet nem leszünk mi.

fáj.